New Life - New
Mexico
Gondolom kellően
felcsigáztam azok kíváncsiságát is, akikhez még nem volt szerencsém. Nos,
nézzük a „száraz” tényeket! Valamikor 2011 őszi szünete előtti napokban
Édesanyám felhívta a figyelmemet egy pályázatra, amit egy pályázatfigyelő
honlapon talált. A kiírásban 16-19 éves fiatalokat kerestek, akik elég
rátermettek ahhoz, hogy két évet távol hazájuktól és családjuktól nemzetközi
környezetben eltöltsenek, és megbirkózzanak a nemzetközi érettségi támasztotta
kihívásokkal. Valamiért jobban felkeltette az érdeklődésemet ez a lehetőség,
mint addig bármelyik tette. Végigbogarásztam a pályázatot kiíró egyesület
honlapját, már végzett, és még kint tanuló diákok blogjait, az iskolák
weblapjait és az elkövetkezendő őszi szünet már másként telt, mint a többi…
Egy év múlva
ősszel már én is elértem a pályázás korhatárát. Egy kb. 10 oldalas pályázati
anyagot kellett benyújtanom, benne többek közt a tanulmányi eredményről,
művészeti, sport, közösségi tevékenységről, a motivációmról érdeklődtek, illetve
két kreatívabb esszé megírása is a feladatok közé tartozott. A téli szünetben
irtózatos ütemben fogyott a tinta, kattogott a billentyűzet, és mindemellett
szólt a háttérben a Mennyből az angyal…
A pályázat
januári beadása után kezdődött a várakozás idegtépő időszaka. És igen, egyik
vasárnap este kedvenc sorozatom közben deja vu érzésem támadt. Szaladok a
géphez: irány a szóbeli!-derült ki a frissen érkezett emailből. A szóbeli
azonban egy napra esett az egyik kémia versenyem területi fordulójával. Szerencsére
nem kellett választanom a kettő közül, mert a nagykanizsai verseny reggel volt,
így még fel tudtunk érni Budapestre a 16:10 perckor kezdődő interjúra. (Az
autópálya közelsége miatt rövidebb a menetidő Kanizsától, mint Egerszegtől…)
„Gyakorlott” fővárosi közlekedőként dagadó önbizalommal közeledtünk a
célpontunk felé. A közeledés viszont túl jól sikerült, és azzal a lendülettel
el is távolodtunk az Eötvös József Kollégiumtól, olyannyira, hogy Budaörsön
kaptunk észbe. A szóbeliig már csak fél óra volt hátra, viszont esélyünk nem
volt odatalálni. Megoldás: gyors megállás a Szent János Kórháznál és taxihívás.
Elváltam Anyától, beültem a taxiba (legalább én érjek oda a szóbelire időben),
Anya pedig rátapadt a járműre :))) A sofőr „megnyugtatott”, hogy uszkve
negyedórányira „tévedtünk el”. Nem csoda, hogy nem sikerült megtalálnunk a
helyszínt, még a taxisnak is GPS-re volt szüksége. Mint megtudtam az ominózus
utca hol az egyik, hol a másik irányba egyirányú, sőt van kétirányú része is…
Pontban 4-kor
lassított egy taxi az Eötvös Kollégium épülete előtt, egy részben
megkönnyebbült leányzó csapta ki az ajtaját, kissé feldúltan, ziláltan, de
végül is megérkezett élete addigi legfontosabb állomására. Mély levegőt vett,
megállás nélkül felkocogott a lépcsökön, határozottan átlépte az impozáns
épület küszöbét, követte az UWC-s nyilakat, és szembetalálva magát egy nyitott
ajtajú teremmel, ahonnan barátságos csevegő hangok szűrődtek ki- megállt.
Habozott. Átfutott egy gondolat az agyán, visszanézett, tett három lépést
vissza a bejárat felé, majd ismét megállt. A gondolatot elhessegetve sarkon
fordult, és beviharzott a terembe, mint egy megtépázott madár. Nagyon kedvesen
fogadták, a légkör oldottsága segítette, hogy a maradék 10 percben összeszedje
magát és interjúzásra alkalmas állapotba kerüljön. Már az sem aggasztotta, hogy
a nála később interjúzók is rég ott várakoztak, mire odaért. Sőt
azon sem aggodalmaskodott, hogy Pestre érkezése óta még mosdóba sem tudott
elmenni, és erre kilátás sem volt az interjú kezdete előtti 5-10 percben.
Ráadásul már azzal a ténnyel is megbarátkozott, hogy anyja a jóégtudja hol
kering a városban parkolóhely után kutatva. „Szabó Réka Esztert kérjük”-
hangzott behívás. A magyar terem (ahová beosztottak) felé haladva szembe jött
velem a folyosón az a gondolat, amely habozásra késztettet érkezésemkor. „Mész
is?”- tette fel ezt az adott helyzetben nyilvánvaló kérdést egy aggódó Anya. Az
interjú váratlanul gyorsan telt el (kb 45 perc valós időben, de én elvesztettem
az időérzékemet arra a háromnegyedórára), úgy éreztem, még sok mindent tudtam
volna mondani a közben felvetett témákról.
Pár nap múlva
érkezett egy újabb, meglepő email: „várunk Csillebércre!” A válogató utolsó
fordulójára egy hűvös áprilisi hétvégén került sor. A több száz jelentkezőből a
16 legjobb kapott lehetőséget arra, hogy még utoljára megmérettesse magát.
Azonban az eltelt két napot egyáltalán nem versengésként éltem meg, inkább egy
ajándékként, hogy megismerkedhettem 15 olyan fiatallal, akiknek érett
világlátása, lelkesedése, tettrekészsége és tervei példaértékűek nemcsak
kortársaik, hanem a felnőttek számára is. Vasárnap délután rádöbbentünk: a
kreatív feladatokkal teli hétvégének vége, és ki tudja mikor találkozhatunk
újra? Nehezen váltunk el, mert ritkán találkozik az ember ilyen értékes,
megértő, és derűs személyiségekkel. És nehezen váltunk el, mert már tudtuk,
hogy közülünk csak öten kaphatnak ösztöndíjat, habár mindannyian keményen
dolgoztunk.
Ismét a
várakozás időszaka következett, és pár hét múlva fényderült 4 ösztöndíjas kilétére.
A többi 12 ember tovább várta az utolsó ösztöndíjat felajánló iskola, az
UWC-USA válaszát. Mivel a négy ösztöndíjas mind lány volt, úgy gondoltam, hogy
az 5. biztosan fiú lesz, ezért megbarátkoztattam magam azzal a gondolattal,
hogy maximum a következő évben lesz újra esélyem elnyerni az ösztöndíjat. Megterveztem
a nyaramat, sőt az elkövetkezendő 2 évre betábláztam magam tervekkel. És akkor
jött a váratlan fordulat… Május elején az osztályommal kirándulni indultunk
Bécs-Bajorország útvonalon. Első nap éppen Salzburg városán haladtunk át a
busszal, amikor csörgött a mobilom. Kinyomtam, nem akartam, hogy az ismeretlen
számról hívónak is fizetnie kelljen a külföldi tarifát. Szarkasztikusan
megjegyeztem a barátnőmnek, hogy lehet, most nyomtam ki életem hívását. És így
volt… A szállásunkra megérkezve láttam, Anyától SMS-em érkezett, és csupán
ennyi állt benne: „Congratulation!”. Nem tudtam mire vélni, nem mertem arra
gondolni, amire szerettem volna. Gyorsan felhívtam Anyát, hangjában a szótlan
megdöbbenés (juj, ez azt hiszem paradoxon…) és rám zúdította a mindent
megváltoztató hírt. Az osztálykirándulás lévén 3 napos, még 2 napig nem
jutottam internethez, nem tudtam értesíteni az osztálytársaimon kívül senkit,
úgyhogy megpróbáltam az örömömből tartogatni a hazatértemre is.
A következő
hetek ugyan eufórikusan, de rendkívül munkásan teltek: országos versenyek és az
év vége kihívásai mellett hozzá kellett szoknom A gondolathoz, amelyet már-már
elhessegettem: augusztustól az új-mexikói UWC-USA diákjai közé fogok tartozni,
a világ majdnem összes országát képviselő közösséget fogok megismerni annak
történelmével és kultúrájával, és egy egyedülálló oktatási rendszerben
sajátíthatom majd el a középiskola utolsó két évének tananyagát.
Az UWC-ről
bővebben itt olvashattok: www.uwc.hu, illetve
kérdéseitekkel bátran fordulhattok hozzám is: a rekaeszter29@gmail.com email címen.
